Az e havi autótörténelemben:
Barkas
A Barkasok sok-sok éven át döcögtek mindenféle feladatkörben, ahogy a körülmények megkövetelték. Azután lassan felettük is eljárt az idő, és ahogy jöttek az újabb, hatékonyabb kisteherautók, az elnyűhetetlen, kevertet fogyasztó jómunkásemberek lassan kidőltek a sorból
Barkas történelem |
A történet 1961-ben kezdődött a kies NDK déli csücskének Karl Marx Stadt névre hallgató városában, a mai Chemnitzben. Ekkor alapították a németesen hosszú nevű VEB Barkas Werke Karl Marx Stadt -autógyárat az eredetileg is teherautókat gyártó Framo utódaként.
Már ebben az évben elkészültek a prototípusok, de csak következő évi lipcsei vásáron mutatkozott be a Barkas B-1000 a nemzetközi publikumnak. Tervezésekor a lehető legtöbb helyen akartak már meglévő fődarabokat használni, többek közt így kerültek a Wartburg motorok is a vezetőfülke alá a jellegzetes hajtáslánccal együtt.
1968-ban a vezetőség elhatározta, hogy korszerűsítik a típust, persze csakis szocialista alkatrészekkel. Négyütemű benzin- és dízelmotor beépítését vették tervbe, de csak az előbbivel jutottak el a prototípusig; egyiket 1969-ben, a másikat 1972-ben bocsátva ki. (Az 1969-es B1100-asba a Moszkvics 412 motorját tervezték) Az álom igazi megvalósulására azonban 1989-ig kellett várni. Ekkor mutatták be az 1,3-as VW motorral szerelt Barkast, ami B-1000-1 névre hallgatott és 1991 áprilisáig gyártották is. Ekkorra már a következő generáció is elkészült, de gyártásra soha nem került, mivel közbeszólt a politika és a gyárat bezárták.
Az évek múlása persze nem csak a motort érintette. A teljesség igénye nélkül: 1964-ben került a váltókar a kormány mellől a padlóra, sok vidám percet szerezve a típussal ismerkedőknek. 1967-ben halkabb kipufogót és elektromos ablakmosót kapott, 1971-ben fékerő szabályzó került a hátsó tengelyre és csak 1975-ben jutott eszébe valakinek a tervezőgárdából, hogy biztonsági övet sem ártana mellékelni a két első üléshez. 1984-ben új műszerfalat kapott a Wartburg 353 formavilágával.
A bővülő felszerelés mellett rengeteg változatban gyártották. A hagyományos körablakos, zárt és részben zárt furgon mellett létezett platós és dobozos kisteherautó, emellett háromtengelyű autómentő, tűzoltó és mentőautó, létrás autó, halottaskocsi, de még lakóautó is. | | |
|
| Én a műszerfalból ítélve egy 1984 utáni példányt találtam. Kezdjük hát a karosszériával. Első ránézésre látszik, hogy a doboz tervezésekor praktikum és stílus nagyjából egyenlő mértékben jutott szerephez, így a végeredmény egyfajta kompromisszum lett. A formája ugyanis határozottan szép, bár a ma szokásos dobozforma kétségtelenül praktikusabb.
Hatalmas, kidülledt szemeivel kissé bárgyún, de optimistán tekint előre, amit a barátságosan mosolygó íves lökhárító csak tovább fokoz. Oldalnézetből leginkább '60-as évek amerikai rajzfilmjeiből ismerős amorf bulldogokra hasonlít diszkréten hátrafelé lejtő tetejével és gyanúsan hátrahúzott első tengelyével. A far kellemesen puritán. Csupán egy nagy istállóajtó és két kicsi, a Trabantéra hasonlító lámpa egyvelege.
Ha egy lépéssel távolabb megyünk, feltűnhet a páncélozott járművekről oly' jól ismert búvónyílás, csak kissé megváltozott szerepkörben. Való igaz, ekkora méretben nem is tölthetné be hagyományos feladatát, viszont egészen tűrhető szellőzést biztosít a hátsó ülésen ülőknek a plafonon elhelyezett rostélyon keresztül. Ez annál is fontosabb, mivel a hátsó oldalablakokat ennél a változatnál semmilyen módszerrel nem lehet kinyitni.
Az igazi csemegék akkor tárulkoznak fel, ha helyet foglalunk a kormány mögött. Az eredeti hokedlik az évek során lassan kikoptak, és helyüket valóban kényelmes Nissan ülések foglalták el. Fokozva a kényelmet, viszont nagyban megnehezítve a beszállást a magasabb üléspárna miatt. Szerencsére ez korántsem lehetetlen feladat, hiszen saját, közel két méteres porhüvelyemet is sikerrel betuszkoltam. Ekkor jött az első igazi meglepetés: a hatalmas belmagasság miatt egészen kényelmesen elfértem, igaz, az ablakkeret nagyjából szemmagasságban helyezkedett el, némileg korlátozva a kilátást.
Ha kényelmesen elhelyezkedtünk, nézzünk egy kicsit körül. Rögtön feltűnhet egy-két apróság, illetve azok hiánya. Más szóval, hová tűnt a kézifék és a váltókar? A motordomb tetején trónoló kilincs valószínűleg nem alkalmas erre a feladatra, de akkor mivel váltsunk? A választ kissé hátratekintve, az ülés támlájával nagyjából egyvonalban kell keresni. Itt bujkál a több ízben meghajlított hosszú váltókar a belső "kárpit" színébe tökéletesen beleolvadó kézifék társaságában.
Utóbbit könnyűszerrel összetéveszthetjük egy kóbor hosszmerevítővel elhelyezése és egyszerű formája miatt. Ha tovább vizsgáljuk az első ülések mögötti rejtélyes zugokat, feltűnhet, hogy a keletnémet tervezőgárda itt helyezte el az akkumulátort, a pótkereket, de még a hűtőfolyadék kiegyenlítő tartályát is. Előbbit a vezető, utóbbi kettőt az utas mögött. Eggyel több érv a hűtőfolyadék megrottyantása ellen. Ennek az elrendezésnek ugyanakkor vannak előnyei is. Az egyik tulajdonos, Gábor elmondása szerint már "menet közben" is cseréltek benne akkumulátort, de legalábbis kiszállás nélkül.
Most fókuszáljunk a már említett kilincsre a motordomb tetején. Sőt, nyissuk is ki! Lentről ismerősen figyel a három gyújtógyertya és a légszűrőház, tovább tudatosítva a tényt, hogy tulajdonképpen egy Wartburg-hajtásláncon terpeszkedünk. Ha a látvány még nem elég, vagy valami javításra szorul, az ülések kihúzása után két csavar segítségével megszabadíthatjuk a motort teljes burkolatától. Gábor demonstrálta is a folyamatot, ami nagyjából egy percig tartott. Gyakori szerelések esetén nem éppen kellemes, de ez a konstrukció ezt teszi lehetővé. Mindamellett az esetleges motortüzet egy mozdulattal elolthatjuk a fentebb említett kis ajtó és az utastérbe applikált tűzoltó készülék segítségével.
A sebességmérő csak 120-ig van kalibrálva, és ez nem véletlen. A Barkasok gyári végsebessége sem haladta meg a 100km/h-t. Kicsit jobbra tekintve felfedezhetjük az utólag beépített klímaberendezést egy szerény kis ventilátor képében. A "szárán" lévő kapcsolót megpöccintve kellemes, igaz nem orkánerejű fuvallat csapja meg arcunkat, ami a nyári melegben némileg enyhíti a felforrósodott pléhdobozban kialakult mikroklíma hatásait. Ez önmagában általában nem elég, ezért érdemes a két első tolóablak szolgáltatásait is igénybe vennünk. Előnyük, hogy az első felüket hátrahúzva kellemesen árad be a hűvös levegő, viszont mivel a nyitott ablakhoz képest hátul ülünk, nem csap annyira arcunkba a szél. Hátránya viszont, hogy a rádiót bömböltetős, könyökkitevős manővert ezzel az autóval nem tudjuk elővezetni.
A műszerfal alá nézve feltűnik a meglehetősen kaotikus kábelerdő és a vezető térdénél elhelyezett biztosítéktábla. A szabadon lógó kábelek miatt gyakorlatilag menet közben, a vezetőülésből elháríthatóak a kisebb elektromos hibák. A hatalmas oldalajtót kinyitva feltárul az "utastér", amit egy nagyjából derékig érő fémlemez választ el a vezetőfülkétől. Ez utóbbi egyfajta ergonómiai vízválasztóként is működik, ugyanis a hátsó pad, amit nem mernék ülésnek nevezni, verhetetlenül egyszerű és kemény. Mindazonáltal gond nélkül elfér rajta három jól megtermett ember, amit e sorok írója ki is próbált két hasonlóan méretes rokon közreműködésével. Kereszt és hosszirányban is volt elég hely, csupán a pad keménységét nehezményeztük mindhárman. Rövid távon mindenesetre pont megfelelő csupán annyi a kérdés, mennyire rövid az a táv.
Ezek után indítsuk be a motort! Illetve csak indítanánk, mivel a kulcs elfordítására nem történik semmi. A tényleges indításhoz a műszerektől egy kicsit jobbra lévő gombot kell megnyomni. Most, hogy jár a motor, induljunk el. Csakhogy ez nem is olyan egyszerű. A váltókar esetében elfelejthetjük a hagyományos kiosztást, mivel itt (szó szerint) balra lent van az egyes, balra fent a kettes és így tovább. Elméletben könnyen átlátható, de éles helyzetben sokáig fogunk a jobb térdünk mellett hadonászni, megszokott helyén keresve a váltót.
Tegyük fel, hogy megtaláltuk az egyest, kuplung kinyomva, a padlón elhelyezett gázpedált teli talppal tapossuk, ahogy egy teherautónál megszokott. Ekkor szép lassan felengedjük a kuplungot, finoman adagoljuk a gázt és_ lefullad_ hát persze, hiszen kétütemű. Újra indítózunk, pörgetjük a motort, lassan jön fel a kuplung és, csodák csodájára, elindul. Nem sieti el a dolgot, nem présel az ülésbe, de diszkréten gyorsul egészen az első kereszteződésig, ahol már vár ránk az újabb próbatétel: fordulás kis sebességnél.
Ismét pörgetünk, engedjük fel a kuplungot és tekernénk a kormányt is_ha hagyná magát. A kopott kormányszerkezet, az olajhiány, az öreg gömbcsuklók, a lapos gumik tökéletes összhangban szorítanak vissza minden próbálkozást arra nézve, hogy irányt változtassunk. Szerencsére ahogy a szerkezet mozdul, az emberi erő lassan diadalmaskodik gép felett, csakhogy ehhez sokkal nagyobb sebesség szükségeltetik, mint ahogy azt a hozzám hasonló zöldfülű elsőre gondolná.
Egyenesben haladva rögtön feltűnik a hatalmas holtjáték, de ez egy ilyen korú járműnél már megbocsátható. Mindenesetre ne Barkasszal döntögessünk autópálya-rekordokat. A karosszéria egyébiránt biztos felkeltette volna Tesla professzor érdeklődését, 80-as tempónál ugyanis remekül tanulmányozhatók benne a rezonancia hatásai. Többek között ilyen a zúgó fül, illetve a jellemzően ekkor lefittyenő, kiöregedett jobb első tükör, amivel ezek után már csak az ajtó fényezését tudjuk tanulmányozni, azt viszont megkapó részletességgel.
Összességében véve be is lopta magát a szívembe a vén csühös, meg nem is. A maga módján szép, igazi klasszikus a sokak által megvetett kétütemű motorjával. Némi karbantartást igényel ugyan, de a tulajdonos szerint ez viszonylag egyszerűen megúszható. Csakhogy jelenlegi állapotában nagyon ráférne egy felújítás, ráadásul az egyedi kezelőszervek is furcsák egy hétköznapi vezetőnek. Egyszóval: ahhoz, hogy szeressük, megszállottság kell.
Forrás: www.felnikft.hu/index.php?menu=164
Módosítások: Mr.Chaos
Dátum: 2005.05.02. 17:07 |